A kanapéról elérte volna a pizzát, ha igazán akarja, de nem akarta. Két szelet maradt a tálon, az egyiknek felpöndörödött a széle, rajta olvadt bivalymozzarella, néhány sötétre sült koktélparadicsom, balzsamos bazsalikom és leheletvékony prosciutto. A gyertyák már nem tartották olyan magasra a fejüket, mint az este kezdetén, amikor a pizza forró volt, a borosüveg meg teli, de lángjuk lelkesen lobogott még, fényük letompított éleket, sarkokat, és kézen fogta a polcok alá rejtett apró lámpák fényét, melyek puhán világították meg a könyvek gerincét, egy bronzszobrot, néhány kerámiát, amelyekről nem lehetett eldönteni, régiek-e, vagy csak nagyon drágák. A hasábok között vörösen izzott a parázs, s időnként megroppant egy darab fa; a szobában éppen annyira volt meleg, hogy a nő a vékony gyapjúpléd alatt meztelenül sem fázzon. A sötét fapadló mezítláb is meleg volt, a pizzaszeletek mellé dobott szalvéta vastag lenvászon. A nőben még ott élt a férfi mozdulata, ahogy kivette a fiókból, fel sem merült benne, hogy holmi papírtörlőt használjon, s ebben nem volt semmi hivalkodás, inkább annak a nyilvánvalósága, hogy ő ehhez szokott.
A férfi most nem a szalvétával játszott, hanem a nő hajával. Mellette feküdt, félig a párnáknak támaszkodva, és a nő látta rajta ugyanazt a tompa, kellemes elégedettséget, ami saját végtagjaiban is eláramlott. – Tulajdonképpen miért álltál meg? – kérdezte tőle, de mielőtt válaszolhatott volna, a nő tekintete megakadt egy, a férfi feje fölötti polcon, bőrkötéses könyvek közt álló ezüstkupán. – Ez a tiéd?
A férfi hátranézett. – Az egyik.
A nő elnevette magát. – Több is van? Hány?
– Van egy néhány… – kacsintott a férfi. – Túl sok ahhoz, hogy a kérdést elegánsan meg tudjam válaszolni…
– Ó, szóval szerény is vagy… – nevetett a nő. – Vedd le, kérlek, hadd nézzem meg közelebbről. Légy szíves… tudom, hogy akarod…
A trófea láthatóan nem volt új, a talpán lévő kis réztábla kicsit megsötétedett, valami hosszútávúszó-verseny neve állt rajta, évszám, helyezés, a nő a részletekről kérdezgette, mert tetszett neki, ahogy a férfi mesélt róla, könnyed magabiztossággal, amelyben nem volt semmi önteltség, egyszerűen az egész életében megszokott pénzben, sikerben és minőségben gyökerezett. Igen, rendszeresen úszik, mesélte a férfi lelkesen, versenyeken idén ritkábban indult, de edzeni minden nap edz. Legutóbbi trófeáját okosóráján mutatta meg, kicsi aranyserleg az óra kijelzőjén, alatta grafikon és különféle számok. A nő összehúzta a szemét, a szemüvege valahol a táskájában maradt, s anélkül már nehezebben látta az apró karaktereket.
– Ez itt kétezer méter? Te jó ég, hány hossz az a medencédben?
–Negyven kör. Látod, jobb időt úsztam, mint ezen a versenyen… – meglóbálta a kezében tartott trófeát –, kár, hogy senki sem látta, egyéni csúcs lett.
Az órán világító számok: október hatodika, 18.40, 34:18, mellette a GPS-helyadat: a ház címe – a nő elkapta a férfi gesztikuláló kezét, amin fekete, tépőzáras csuklómerevítő volt.
– Úgy fest, kicsit túlterhelted magad… Nem csoda, ilyen gyorsan ennyit…, a te korodban…
– Nevetni fogsz – válaszolt büszkén a férfi – Ha nincs ez az előzetes sérülés, talán még jobb időt úsztam volna… Imádok úszni, pazar a medencém, még apám építtette… – nehéz lett volna megmondani, a csúcsára, a medencére vagy az apjára büszkébb-e. – Persze nem ez az egyetlen, amiben jó vagyok… – letette a trófeát és a nő után nyúlt – és már nem is fáj a csuklóm… – A nő lejjebb csúszott a kanapén. Ugyanaz a fiú, gondolta egy pillanatra, aki majdnem negyven éve is így imádott dicsekedni…
A fahasábok szinte teljesen leégtek, a gyertyák rég ellobbantak. Elégedetten feküdtek a plédbe burkolózva, hogy a férfi bőre melegítette a nőét, vagy fordítva, nem számított.
– Szóval miért álltál meg? – kérdezte újra a nő.
– Mert megláttalak… Egy nő, egyedül egy buszmegállóban, a főút mentén…
A nő belekortyolt a borba. – És te rendszeresen összeszeded az út menti nőket?
– Ott álltál a kislányoddal. Csak nem hagylak ott, ki tudja, mikor jön a busz, az egyik oldalon mező, a másik oldalon bokrok… Elképzelni is rossz…
A nő elnevette magát. – Az app szerint tizenkét percet kellett volna várnom.
– Tizenkét perc alatt is sok minden történhet… – A férfi komoly vonásait csibészes vigyor terítette be. – Vigyelek netán vissza?
A nő forgatta a poharat az ujjai között. – Másodjára nem biztos, hogy beszállnék a kocsidba… Nem is tudom, mi jött rám, egy vadidegenhez…
– Láttam, hogy megnézted a rendszámot.
– Sokra mentem volna vele, ha te vagy a baltás gyilkos…
– A baltát a másik kocsimban tartom.
– Ebben bíztam, úgyhogy beszálltunk. Normálisnak tűntél.
– Gondolod, a baltás gyilkosokra rá van írva, hogy baltás gyilkosok?
– Ne hülyéskedj…
A férfi a szemébe nézett. – Ezek szerint átmentem a vizsgán. – Kijelentés volt, nem kérdés, és csodálat éppúgy rezgett benne, mint meglepetés és elégedettség. Egy hosszú pillanatig egymást nézték.
– Aztán te felajánlottad, hogy hazaviszel – mondta a nő –, és nekem vagy tíz kilométerrel odébb esett le, hogy magadhoz.
– Nem mondtad, hogy váltsak irányt.
– Valóban nem.
Megint egymást nézték.
– Közben a lányom végig a lapátjáról mesélt, amit…
– Márk elvett tőle – mondták egyszerre.
– Hallottam – nevetett fel a férfi. – De hallottam valami mást is, valamit, amit szavak nélkül kérdeztem tőled, és te egy pillantásoddal válaszoltál. Vagy talán te voltál, aki kérdezett, és én feleltem? Vagy egyszerre kérdeztünk és válaszoltunk? – Ezúttal egyikük sem nevetett, és a nő nem szólt, nem is kellett szólnia.
Milyen jó, hogy a válltáskám volt nálam, gondolta, benne az anyák túlélőkészletével, a rúzstól és fogkefétől a váltás bugyin át a plüssnyulacskáig… Aztán letette a borospoharát és a férfi fölé térdelt…
Amikor a férfi már jó ideje aludt, és ő is ébrenlét és álom határán élvezte a csendes bódulatot, jutott eszébe, mi volt az első oka annak, még a villámcsapás előtt, hogy valóban egyáltalán nem gondolt semmiféle irányváltásra. Mert irányban voltak, azért.
Nem ismerte meg a férfit, csak, amikor a kocsifeljárójára hajtottak, s addigra világos volt, hogy nála töltik az éjszakát, ahogy az is, hogy a férfi még akkor sem ismerte fel őt. Felismerte a kapun a rézkopogtatót, s aztán a ház oromzatát is mögötte, ahogy egész gyerekkorában, minden nyáron látta. A nagyszülei két kerttel odébb laktak, a férfi akkoriban kamaszsrác volt, ő meg egyike az utcabeli kis taknyosoknak. A ház most más színű volt, mint akkor, és az ablakok is újak lehettek, de ahogy a korszerűsítés és karbantartás mögött egyértelműen bújt meg a régi nyarak épülete, olyan nyilvánvalóan bukkant elő a deres halánték és a sármos szarkalábak alól a medencés srác. A felismerés olyan hirtelen érte, hogy a nő szinte biztos volt benne, a férfi is észrevette rajta. A férfi azonban csak leállította a motort, majd megkérdezte, vörösbort vagy fehérbort szeretne-e inni, attól függ, milyen pizzafeltétet ajánl… Nem ismerte fel őt, a nő pedig nem mondta meg neki, nem akart emlékeket, neveket… egy mámoros estét akart, ahol nem számít, ki ő, honnan jött, mi elől fut, mit veszít, hol tud majd megkapaszkodni… és a mámort csak fokozta a tudat, hogy a medencés fiú ajkát érzi a nyakán és annak a háznak a kanapéján szeretkeznek, ahova gyerekként csak alapos lábtörlés után léphetett be.
Odabent egy pillanatra megállt az előszobában. A bejárattal szemközti falon egy idős férfi nagy fekete-fehér portréja függött, és a nő azonnal felismerte azt az arcot, amelyet gyerekként számtalanszor látott a kertben.
– Az apám. – mondta a férfi.
– Hasonlítasz rá – méricskélte a nő –, bár neked a bajusz valószínűleg kevésbé állna jól.
Később, amikor a kislány már fent aludt békésen az emeleten, és ők a frissen sült pizza maradékai fölött a bort kortyolgatták, a férfi magától kezdett beszélni a házról. Elmondta, hogy a ház is, a kert is az apja kívánságai szerint épült, a versenymedencét is ő rakatta be. A nő már vagy ezerszer hallotta mindezt gyerekkorukban, de nem bánta, jól esett hallgatnia, ahogy a férfi még mindig mennyi büszkeséggel beszél az apjáról…, ahogy kamaszként is folyton dicsekedett róla.
– Bár apám halála után sok mindent átalakítottam a cégnél, a házhoz meg a kerthez szinte alig nyúltam. – mondta, s a nő dünnyögve megjegyezte: – Van, ami sosem változik.
Az asztal fölött kinézett a kertre. Odakint diszkrét fények jelölték ki az ösvény egy-egy szakaszát, máshol egy fatörzset vagy bokrot világítottak meg alulról furfangosan úgy, hogy a lámpákat magukat nem lehetett látni. A távolabbi fák koronája suhogva magasodott a frissen nyírt sövény fölé, ami a csodás, puha gyepet szegélyezte. Tökéletes volt, ápolt, elegáns, a nő maga sem tudta, mi zavarta a látványban. Talán a sövény mellett sorakozó földlabdás növények, hordókban álló fák és raklapok?
– Bár itt, úgy fest, most serény munka folyik…
– A medence, sajnos, megadta magát… – mondta a férfi. – Az egyik oldalon megindult a talaj, és túl nagy lett volna a kockázat.
Ez zavarta, jött rá a nő, még így, a sötétben is feltűnt, hogy a régi versenymedence helyén gyep húzódik. Ha nem játszott volna itt gyerekként, sosem gondolta volna, hogy itt valaha medence volt. – Akkor egyszerűen feltöltöttétek az egészet?
– Nagyjából ez lett a vége – a férfi felsóhajtott –, pedig imádtam azt a medencét…
– Akkor miért nem építteted újra?
– Az már nem lenne ugyanaz… ezt még apám építtette, fantasztikus volt, korszakalkotó…
– Semmi sem egészen ugyanaz, amit újra kell építeni, de talán még lehet jó…
A férfi rápillantott. – A válás miatt mondod ezt? – és a nő kérdő tekintetét látva hozzáfűzte – Ne haragudj, a kocsiban mondtad…, de ha nem akarsz, nem kell beszélnünk róla.
– Semmi gond, csak olyan friss még… – A férfi nem mondta, hogy sajnálja, és a nő ezért hálás volt neki. – Nem is tudom, mi hiányzik jobban… Az otthonunk, ahova együtt fúrtuk fel a polcokat, együtt raktuk fel a karnist… ahova a lányunkat hazahoztuk annak idején… Vagy az az otthon, amiben azt hittem, együtt élünk majd, míg ásó-kapa el nem választ bennünket… Ah, ostobaság az egész… Polcok, terek, falak… Kit érdekel…
– Egy lakás vagy ház csak falak határolta tér… – simogatta meg a kezét a férfi – Egy otthon egészen más… Teljesen megértelek, borzalmas lehet az otthonodat magad mögött hagyni, én sosem lennék rá képes. – s a nő kérdő tekintetét látva még hozzátette – Cégeket, telkeket, lakásokat adtam már el korábban, de az otthonomtól sosem fogok megválni…
A nő szívmelengetőnek találta, hogy a férfi így ragaszkodik a házához, és kicsit irigyelte, hogy teljes nyugalomban itt üldögél benne, miközben ő azt sem tudja, hol fog lakni egy hónap múlva… A férfi elértette a szája sarkába kiülő keserűséget. – Haragszol a férjedre?
– Néha annyira, hogy szeretném, ha legalább egyetlen napig pontosan érezné azt, amit én éreztem mellette… – bukott ki a nőből. Gyorsan kiitta a maradék borát. – Töltenél még? – kérdezte, hogy a rossz szájízét lemossa, s másra terelje a szót. A férfi mosolyogva töltött, koccintottak, aztán kivette a kezéből a poharat, letette, megcsókolta, s a nőnek csakhamar már egészen máshol jártak a gondolatai…
A nő még sokáig feküdt félálomban. A ház felismerése óta távoli nyári képek úsztak elő benne, a medence vakító kékje, a forró burkolat, amin vizes lábbal isteni érzés volt csúszkálni, és persze a kamaszfiú, aki folyton az apjáról beszélt… Az apja építtette a környék legjobb medencéjét, az apja tudta, milyen mélyre kell alapozni, az apja olyan gépészetet vett, amilyen senki másnak nem volt. A fiú órákig úszott, hosszokat számolt, időt mért, hogy azzal is dicsekedhessen, és amikor a kisebb gyerekek megunták hallgatni, egyszerűen eltűntek előle, le, a bunkerbe.
Valójában nem bunker volt, hanem a medence mellett kialakított keskeny, földbe süllyesztett gépészeti akna. Csövek futottak a falakon, a beton nyáron is hideg maradt, a levegőnek pedig állandóan nyirkos, vegyszeres szaga volt. A medencés fiú soha nem ment le velük. Örült a kiskölykök csodálatának, de buta kis játékaikban esze ágában sem volt részt venni, így aztán amikor már unták folytonos dicsekvését, csak lecsúsztak a bunkerbe, ott nem voltak láb alatt, és nem is kereste őket senki. A falba monogramokat karcoltak, apró tárgyakat dugtak a csövek mögé, és versenyeztek, ki mer tovább bent maradni teljes sötétben. A nő emlékezett arra is, hogy egyszer valaki belekiabált egy vastag csőbe, s a többiek napokig keresték, hol a cső másik vége, az lett a telefonjuk. A támfal is eszébe jutott, hasra feküdtek a tövében a földön, és hallották, ahogy társaik a bunkerben nevettek… A férfi keze álmában a combjára csúszott, ezt még érezte, aztán elaludt.
Amikor felébredt, a férfi már nem volt mellette. Egy pillanatig fülelt, aztán világossá vált, hogy a férfi a zuhany alatt vagy a konyhában sincs. Tulajdonképpen nem is lepte meg. A ház csendes volt, a kandalló kialudt, a nappaliban szanaszét a poharak, leégett gyertyák foltjai, a pizzásdoboz. A konyhapulton, a kávégép előtt viszont egy félbehajtott papírlap feküdt. „El kellett mennem. Joghurt és gyümölcs a hűtőben, kávét találsz, élvezzétek a reggelt. Szép napot.” Aláírás nem volt, telefonszám sem. A nő elmosolyodott, valahogy pontosan ilyennek képzelte. Udvarias, figyelmes, és nem utal folytatásra.
Kislánya még odafent aludt, nyulacska a nyaka alatt, lába kilógott a paplan alól. Halkan ébresztgette, gyengéden felöltöztette, itatott vele egy pohár tejet, összepakolta a tegnapi zokniját, pólóját. A kocsi nem állt ott, ahol tegnap hagyták. Csendben betette maguk után a kaput, és szépen elsétáltak egészen a fiú kapujától számított második kertkapuig.
Ez a ház a nő nagyszüleinek háza volt, gyerekkorában minden nyarát itt töltötte. Egy ideig a szülei hétvégi háznak használták, néhány hete pedig nekik adott otthont, a busz két utcával odébb vette fel és tette le őket óvodába menet-jövet, ahol a kislányt szeretettel fogadták, bár Márk néha elvette tőle a lapátot. A nő reggelit készített, közben a kislány megjegyezte, hogy szombat van, ami azt jelentette, mindjárt kezdődnek Bluey kalandjai, az egyetlen, amit a kislány hetente egyszer a képernyőn megnézhetett. Legalább nyugodtan lezuhanyozhat, gondolta a nő, s az is átfutott az agyán, hogy amikor néhány hónapja először megengedte, hogy a kislány mesét nézzen, egy kicsit még mindig abban hitt, hogy a gyereknevelés legnehezebb része az lesz, hogy következetes maradjon a képernyőidő tekintetében.
A kislány leült a reggelije mellé, és néhány másodpercen belül megszűnt számára a külvilág. A nő betett egy kapszulát a kávégépbe, hogy zuhany előtt gyorsan igyon egy jó kávét, aztán meggondolta magát, levette a kredenc tetejéről nagyapja régi kotyogósát, s amíg az szörcsögött, a kisablakon át kinézett a kertre. A nagyszülei kertjét nem világították meg rejtett lámpák, nem kertépítő tervezte annak idején, és nem járt oda kertész formára nyírni a sövényt. Legalább nyolcvan éve a családé volt a ház, néhány fa már akkor is meglett aggastyánnak számított. Nem volt szép kert, különösebben ápolt sem, de lüktetett benne az élet és a nevetés.
A kávé kifolyt, elvette a kis zománcbögrét, amibe csepegett, és visszaállt az ablakhoz. Ezeket a növényeket senki sem fogja átültetni, gondolta. Ha eladják a házat, a kert is megy vele, az évszázados burjánzás. Eszébe jutottak a férfi kertjében sorakozó hatalmas hordókat beültetésre váró fákkal, jó néhány földlabdás bokrot és cserjét, meg gyeptéglás zsákokat. Pénzzel rövid idő alatt is kész kertet lehet építeni, nem kell megvárni, amíg egy kis botból tölgy nő vagy a csupasz falat nézni, amíg a vadszőlő befutja. A nagyszülei kertjét viszont csak pénzzel nem lehetett volna se reprodukálni, se átültetni; a több mint nyolcvan évet nincs daru, ami kiemelhetné, vagy plató, ami elszállíthatná, még ha akarná se. És ő nem akarta. Nem akart másik életet, azt az életet akarta, amit választott, amikor férjhez ment…, nem mintha lett volna választása.
A lánya felnevetett, Bluey teljesen elvarázsolta, szemmel láthatóan nem érdekelte, miért nem a korábbi lakásukban üldögél. Eszébe fog jutni, gondolta a nő, ahogy neki is eszébe jutott a költözés, a válás közelgő kimondása, a számolgatás, a kérdőjelek, mihelyt reggel felébredt. Bluey-nak is vége lesz nemsokára, s akkor a gyerek is körülnéz és kérdez újra… Eszébe villant, amit a férfi mondott arról, hogy az otthon megfizethetetlen… Hiányzott a lakása, a közös esték, a lányuk növekedését jelző ceruzavonalak az ajtófélfán, a repedés a hálószoba mennyezetének sarkában, ami csak később vált olyan szimbolikussá… Csakhogy a férje, a csakhamar ex-férje is a lakásban élt, beépült a falakba, a megnyúló csendekbe, a magányos vacsorákba, az olyan hétköznapi mondatokba, mint a „megvárlak az utcán”, „majd később megbeszéljük”, „tudom ám, merre jársz”, vagy a „vigyázz magadra, amikor munkából hazaindulsz”… A nő korábban kétszer is járt a rendőrségen miatta, és mindkétszer udvariasan végighallgatták, megkérdezték, mivel fenyegette meg, elismételtették vele az ártatlanul hangzó mondatokat, aztán azt mondták, akkor jöjjön újra, ha oka lesz rá.
Odakint megmozdultak az öreg fák ágai. Két házzal arrébb valahol ott volt a férfi háza, de nagyanyja magasra nőtt, sűrű tujái miatt nem látta. Szórakozottan felvette a telefonját, de persze nem volt üzenete. Nem is tudta, mit vár, vár-e valamit egyáltalán. „Jó volt.” Ugyan. „Hazaértetek?” Nevetséges. A férfi a nevét sem tudta. De ő tudta a férfiét, be is írta a keresőbe, s nyomott egy entert.
Először a férfi cége, evezős- és úszóversenyek, a ház, aztán a negyedik vagy ötödik linken színes fotó, a férfi karja lazán egy barnahajú nő vállán. A cikkből kiderült, hogy a kép alig pár hónapos, és a csinos barna a felesége. – Hülye – mondta halkan, s maga sem tudta, kinek szól ez, a fickónak, a barna nőnek vagy saját magának. Aztán vállat vont és megitta az utolsó korty kávét. Egy éjszaka volt, ő nem tudta, a pasinak belefért, miért csinálna gondot belőle, gondja van éppen elég. Megnézte a következő linket is. A család neve és a cég miatt az eltűnés láthatóan nagy sajtónyilvánosságot kapott, a cikkek napokra bontva követték az ügyet. Nápolyi képek szerepeltek benne, ahol az asszony sok időt töltött az utóbbi években. Onnan érkezett meg ide október harmadikán, s a reptérről bizonyíthatóan hazament, ide, kettővel odébb. Negyedikén még volt igazolható telefonforgalma, ötödikén délben pedig üzenetet küldött. Nyolcadikára visszaútra szóló repülőjegye volt, amelyet nem használt fel. Mire nyolcadikán az asszonyt keresni kezdték, a medencét már földdel töltötték. A rendőrség átvizsgálta az ingatlant, bűncselekményre utaló nyomot nem találtak. A nő megnyitott egy másik cikket. Ebben a férfi csuklósérülését említették, amelyet október hatodikán láttak el. A férfi elmesélte, hogy előző nap a medence szerkezete váratlanul meghibásodott, valószínűleg az egyenetlen talajsüllyedés miatt repedt meg a fala, és a balesetben a csuklója is megsérült. A vizet még aznap leengedte belőle, másnap pedig már hívatta is a munkásokat, akik neki is kezdtek a felszámolásának. Október hatodikán…