A lazán omló fehér függönyön átszűrődött az őszi délután meleg fénye. N. lustán a hátára fordult az ágyban, karját hanyagul feje fölé emelte. A könnyű, selymes takaró lejjebb csúszott a csípőjén, de észre sem vette. Tekintete nem keresett semmit, csak lassan átsiklott egyik tárgyról a másikra; elégedetten szemlélődött, mint egy vándor, aki hosszú idő után hazatér. A földgömbre nézett, amit Párizsban, egy kis könyvesboltban könyörögtek el az eladótól, aki évek óta könyvtámaszként tartotta a polcán. A rézkarnisra, amit online rendelt, és amely pontosan illett az ágy melletti, marokkói piacról hazahozott rézlámpácskához.
G. mellette feküdt, és csendben figyelte.
N. magán érezte a tekintetét. Talán úgy nézte őt, villant át rajta, ahogyan ő az őket körülvevő tárgyakat: lassan, kíváncsian, újra felfedezve valamit, ami mindig ott volt. Ebben a ritka pillanatban, amikor sehova sem kellett menniük és semmit sem kellett tenniük, csak lehettek, ketten, N. tudta: G. nemcsak nézi, hanem látja is őt. És kívánja. A keze önkéntelenül a mellére csúszott, ahogy hirtelen eltöltötte a felismerés: milyen jó nőnek lenni. Nőnek, akit néznek, akire vágynak. A földgömb és a rézlámpa eltűntek a gondolataiból, G. töltötte ki mindet.
N. abbahagyta a szoba pásztázását, és a férfire mosolygott. – Azt hittem, alszol.
– Próbáltam.
– És?
– Valaki túl hangosan gondolkodik itt mellettem.
N. elmosolyodott. – Én nem gondolkodom.
– Haha. A te agyad állandóan pörög valamin. Vegyünk napfényárnyalatú párnahuzatot, rendezzük át a könyvespolcot, jó helyen van-e a földgömb…
N. felnevetett. – A földgömb jó helyen van. Azért tettem oda.
– Azért tetted oda…
Egyszerre mondták ki. – Jinx. – G. elvigyorodott.
N. imádta ezt az arcát. Ezt nem ismerték a plakátok, nem látszott a vörös szőnyegen, sem az utcai szelfiken. Ott G. ragyogott: a filmsztár.
N. viszont látta azt is, amit senki más: ahogy a szeme barnából zöldre vált, amikor dühös, azt a mosolyt a tekintetében, amikor valami igazán szórakoztatja, és azt a szája sarkában megjelenő száraz kis ráncot, amikor kívülről nézett magára.
G. odahajolt, és könnyed puszit nyomott az orrára. – Feloldom a Jinxet. Nehogy belepusztulj, hogy fél percig nem beszélhetsz.
– Tényleg gondolkodtam.
– Veszélyesen hangzik.
– Azon, hogy amikor gyerek voltam, a nagymamám ennyi idős volt, mint lassan én most. Nagyon szerettem, de olyan… öregnek láttam. A bölcs anyóka. Tud mindent, ért mindent, mindenre van egy jó mondata. Aztán anyám is ötven körül lett nagymama. Ő elegáns volt, aktív, távolról sem öreg – inkább valahogy beérkezett. Én meg…
G. felnézett rá. – Te meg tegnap húsz percig álltál a könyvespolc előtt, és a kék vázát vagy ötször tetted át három centivel arrébb, aztán vissza.
N. felnevetett. – Nem volt a helyén. – Tudom.
– Végig figyeltél?
– Szeretem nézni, ahogy helyre raksz dolgokat.
N. elmosolyodott. – Néha még mindig azt érzem, hogy csak eljátszom, hogy tudom, mit csinálok.
– A játszás az én munkám. - G. végigsimított N. arcán. – Te a rendet csinálod.
N. egy pillanatig nézte. – Te mindig tudod, mit kell mondani.
– Csak akkor, amikor megírják nekem.– Dehogyis.– Veled nem tudom. Csak érzem.
Csend lett. G. hátradőlt a párnán, N. pedig végigsimított a szeme körül. – Az igéző tekintete, uram, igen fáradt ma.
– Azt hittem, ügyesebben rejtegetem.
– Mindenki más elől igen.
N. ujja a férfi borostás állát cirógatta. – Ők a sármőrt látják, jól szabott zakóban. A mosolyt, amit ezerféleképpen tudsz viselni.
A férfi nyakához ért. – Én meg azt, hogy megint valami vacak műszálas inget adtak rád a selyem helyett, és kiütéses lett tőle a nyakad.
G. elmosolyodott, N. játékosan a pocakjába bökött az ujjával. – Azt is látom, hogy mostanában ellógod az edzéseket.
– Rágalom.
– Az is lehetne, ha a forgatási napok végére nem fájulna meg az a derekad, amit edzeni kéne…
– Jézusom, most hullik darabokra minden önbizalmam.
N. elnevette magát, aztán végigmérte. – Ezt nem veszem be.
Közelebb húzódott hozzá. – Elvégre itt heversz mellettem meztelenül, és úgy nézel rám…
Elhallgatott. – Mint?
N. elmosolyodott. – Mint ahogy egy tál tejszínhab nézne.
G. felnevetett. – Puhán és formátlanul?
– Hülye. - N. könnyedén megcsókolta. – Édesen és kívánatosan. - Közelebb hajolt hozzá. – Pont úgy, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy meg akarom nyalogatni…
G. felnevetett. – Ez egy igen különös szerelmi vallomás. – Nem vallomás. Ténymegállapítás. Romantikából kapsz eleget a vásznon.
N. a férfi nyakához bújt. – Ez itt a nyers való.
G. becsukta a szemét. – Imádom, hogy te így tudsz szeretni engem. – Imádom a tejszínt.
G. felnevetett. – Ugyanezt mondtad, amikor először hívtalak fagyizni. Megkérdeztem, milyen fagyit kérsz, te pedig közölted, hogy semmilyet, viszont kérjek neked egy adag tejszínhabot tölcsérben.
N. nevetett. – Tényleg? – Szóról szóra.
Egy pillanatig csak nézték egymást. – Van, ami sosem változik – mondta N.
G. közelebb húzódott. – Én sem tervezek már megváltozni. – Helyes. – simogatta meg N. a férfi vállát. - Én jól elvagyok azzal a sráccal, aki úgy kért nekem tejszínt az első tíz perc után, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
G. végignézett magán. – Meglett ember lett a srácból.
N. a szájára tette az ujját. – Én a tejszínt látom.
G. sokáig nézte. – Igen.
A nőhöz hajolt és szorosan átölelte. A bőrük, a hajuk, az emlékeik, vastagodó derekuk, arcuk finom kis ráncai összeértek. Csendben feküdtek csak, és lélegeztek. – Szép vagy, én mátkám... – mondta G., még mindig átölelve N.-t.
N. az arcába nézett. – Most szavalni fogsz? – A legkevésbé sem. - Elmosolyodott. – Szavalni te szoktál. Amikor nyolcszor szólsz, hogy ne a konyhapultra tegyem a piszkos edényt, hanem a mosogatógépbe.
– Nem szólok nyolcszor.
G. felvonta a szemöldökét. – És hogy rakjam már fel végre a függönyt, amit egy hónapja megvettél, de még mindig a dobozban van.
– Nem is…
A férfi a szájára tette az ujját. – Nem ez a lényeg. – Végigsimított a nő karján. – Helyére rakod a vázát. Rendet tartasz a világban körülöttem.
N. elmosolyodott, G. folytatta – Helyreraksz engem. Amikor elveszek egy szerepben, te akkor is tudod, hol vagyok, és a helyemre raksz.
Megcsókolta a nő haját. – Szép vagy az agyonmosott köpenyedben, amikor behozod a kávét, miközben tanulom a szöveget. Szép vagy szakadt farmerban, amikor polcot törölsz, és kilóg a derekad a pulóverből. És szép vagy abban a hülye, kifakult, kinyúlt alvópólódban, ami már akkor sem volt új, amikor először aludtál nálam… – Csintalanul elmosolyodott.
– És persze akkor is nagyon szép vagy, amikor végre leveszed magadról azt az undok pólót, és csak itt vagy velem.
A függöny fellibbent a nyitott ablak felől érkező széltől, G. ösztönösen feljebb húzta a takarót N. derekán. – Becsukjam?
– Ha már úgyis felállsz… - nyújtózott lustán N. -, rendelnél valamit enni?
G. felnevetett. – Azt hittem, majd utána eszünk.
N. rávigyorgott. – Együnk most, aztán elégetjük a kalóriát.
– Mit ennél?
– Fogalmam sincs.
– Ritka pillanat. Általában egy hétre előre tervezel, és hozzá sem nyúlhatok szerdán a sajthoz.
– Mindig hozzányúlsz.
G. megtalálta a ledobott telefont, beütötte a számot, aztán megállt. Csak nézte N.-t, ő meg
elmosolyodott. – Mit nézel?
– Téged. - Egy pillanatig hallgatott. - Még mindig nem teltem be veled.
N. végignézett magán – Pedig sok vagyok. – Szép vagy – mondta G., és N. ugyanazt a srácot hallotta benne, aki az első randijukon tejszínt vett neki tölcsérben, és nevetve letörölte az orráról a habot. Hallgattak.
Aztán, ahogy G. még mindig ott állt meztelenül az ablak mellett, és a telefon ott lógott a kezében, N. egy idő után csak megkérdezte – Rendeljek én? – Gondolkodom.
– Aha. Azt hittem, a túl sok gondolkodást veszélyesnek tartod.
– Eltanulom tőled – vigyorodott el a férfi -, különben is, Veszély a középső nevem.
– Imponáló… De nem gondolod, hogy két ennyit gondolkodó, veszélyes ember sok egy háztartásba?
– Nem, ha a háztartásban minden a helyén van. És nálunk ez a helyzet.
– Nálunk? – nézett fel N. mosolyogva – Érdekes szóhasználat… – Az emberek általában azt mondják: „nálam”. A saját külön bejáratú világukban.
G. ránézett. – Az én világom mi vagyunk.
N. nem válaszolt, csak nézte a férfit, ahogy a kezében lóg a telefon, ahogy a homlokába hullik egy tincs, amit mindig ugyanazzal a mozdulattal simít hátra. – Tudom – mondta végül.
G. végre megnyomta a hívás gombot, aztán erre megint letette. – Mit tudsz? – Hogy te meg én mi vagyunk… Hogy nálunk rend van… – elcsuklott a hangja.
G. rámosolygott. – Csodálatos vagyok.
– Igen. – N. csak akkor vette észre, hogy kimondta, amikor nevetve a férfihoz vágta a pólót. – Nem. Borzalmas vagy.
– Miért vagy akkor még mindig itt? – kérdezte G. incselkedve.
N. ránézett. – Szerinted?
– Ilyen könnyen nem úszod meg.
– Dicshimnuszt vársz?
– Legalább egy listát páratlan érdemeimről.
– Azt meghagyom a filmkritikusoknak és a kommentelőknek. Én nem a filmjeidet élem.
Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán G. elnevette magát. – Milyen kár. Egy filmben ezt sokkal frappánsabban fejezhettük volna ki.
– Dehogyis. Ott megírták volna neked előre. Úgy könnyű.
– Ezért jó veled beszélgetni.
– Mert kijavítalak?
– Mert nem engedsz elszállni magamtól, amikor mindenki más csodálatosnak és utánozhatatlannak tart.
– Az utóbbi mondjuk stimmel. – N. elmosolyodott. – Soha senkit nem ismertem, akinek ennyi ideig tartott volna ételt rendelni.
– Még mindig nem mondtad, mit kérsz.
– Dehogynem. Mondtam, hogy nem tudom.
– Ez tényleg ritka, minden rendben? Mi van veled?
– Semmi.G. várt egy ideig, de amikor N. nem szólt, csak beütötte a számot és rendelt. A végén visszadobta telefonját a székre, visszament az ágyba, és megsimogatta N. vállát.
– Ha akarod, elmondod. Itt vagyok.
N. egy pillanatra lesütötte a szemét, mintha hirtelen elvakította volna a napfény. – Te mindig ilyen voltál? – Milyen? – N. küzdött a szavakkal, ami pedig nem volt jellemző rá. G. magához húzta, és az állát a nő homlokához illesztette.
– Nem. – mondta végül, amikor N. sokáig nem szólalt meg. Odasimulása világossá tette értékelését és csodálatát - Nem mindig… Volt, amikor azt hittem, ha forognak a kis fogaskerekek, az már elég.
– És most?
– Most már tudom, hogy nem az.
N. ujja végigsimított a férfi karján. – Ez már majdnem filmszerű volt, édes. – Szakmai ártalom.
– Nem, ennek nem a szakmához van köze… - elhallgatott, megsimogatta a férfi arcát.
– Érdekes ember vagy te, G…. Mindenki azt hiszi, ismer.
– És te?
N. elmosolyodott. – Én már hallottalak pecsétes pizsamában, háromnapos borostával pukizni. – Ez megnyugtató, - nevetett fel G. – láttad a legsötétebb oldalam, és még mindig itt vagy. Ez súlyos… komoly elköteleződésre vall.
– Valóban elég súlyos vagyok. – simított végig N. a hasán. – És ha végre megérkezik az étel, még súlyosabb leszek. – Nevettek.
G. felsóhajtott. - Te nem fogsz bennem csalódni… - Ekkor felrezgett az ablak előtti széken a telefon. Kiugrott az ágyból, és odasietett.
- Az ételfutár? – reménykedett N., de G. csak kinyomta a hívást. N. nem kérdezte, ki hívta, a férfi visszatért az ágyba. – Te úgyis utána akartál enni… – be sem fejezte a mondatot, G. a vállába markolt, és fölé gördült.
– A futár negyven perc múlva jön.
– Rengeteg idő.
– Nem az órán múlik. – mosolyodott el G., és megcsókolta.
G. még mindig fölötte volt. Egyik kezével N. arca mellett támaszkodott a párnára, a másikkal a nő derekát tartotta. A csókja ismerős volt, és mégis mindig új. A lágy, gyengéd érintés lassan mélyült el, egyre éhesebbé vált. N. a férfi hajába markolt, és közelebb húzta őt magához.
Nem siettek, a másodpercek egyenként oldódtak fel a bőrükön, az érintéseikben. Máskor is fellángolt egymás iránti vágyuk, de többnyire ott ketyegett a háttérben egy óra. A nő felhúzta a térdét, a férfi még lejjebb hajolt, N. a nyakán érezte a mosolyát. A várakozás legutolsó másodperce volt.
– Anyaaa? – nyílt ki hirtelen az ajtó. N. hátrafordult.
A hang nem volt sem ijedt, sem éles. Egy olyan kisfiú hangja volt, akinek egész életében magától értetődő volt, hogy az anyja jön, amikor csak hívja.
G. egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán fáradt félmosoly jelent meg az arcán. – Ez gyors volt.
N. , még mindig a karjában, felnézett rá. – Már sokszor mondtam neki, hogy kopogjon. – Legalább százszor – erősítette meg a kisfiú is az ajtóból. Most már mindketten őt figyelték.
– Muszáj jönnöd és megnézned – mondta, s látszott rajta, addig nem mozdul, amíg N. sem. A nő arca meglágyult.
– Most rögtön?
– Igen.
– Miért nem várhat tíz percet?
A kisfiú elgondolkodott. – Mert fontos.
G. halkan felnevetett. – Meggyőző érvelés.
N. végül megmozdult. Nem kapkodott. Tudomásul vette, hogy az ajándékdélutánnak vége. G. legördült róla, N. a párna mellett heverő kifakult pólója után nyúlt. Belebújt, aztán még egyszer visszanézett a férfire. G. pontosan ugyanazzal a tekintettel nézett rá, mint három perccel azelőtt, s bár a bőrük már nem ért össze, vágyuk és meghittségük továbbra is tapintható maradt.
G. végigsimított a nő karján. – Menj.
N. felvonta a szemöldökét. – Te csak ne parancsolgass nekem. – Sose tenném. - A kisfiúra nézett. – De úgy tűnik, egy nagyon fontos úr vár rád.
– Anya – szólt közbe a gyerek –, gyere már.
N. a fejét csóválta, de mosolygott. – Ti ketten összebeszéltetek. – Nem – mondta G. –, csak felismerem, amikor nincs értelme vitatkozni.
A kisfiú közelebb lépett az ágyhoz, N. automatikusan kinyújtotta felé a kezét. G. csendben figyelte. Ugyanazt a nőt látta, aki néhány perccel korábban még a karjai között feküdt. Azt a nőt, aki tudta, mit hol hagyott, amikor kimerülten és fájós derékkal csak ledobott mindent, s két perc múlva már nem tudta, mit hová. Aki rendet tartott körülötte s benne. N. megérezte a tekintetét, s visszapillantott rá. – Ne nézz így.
G. elmosolyodott. – Csodaszép vagy.
N. hirtelen elfordult, mintha a szemébe ment volna valami, s kiment a kisfiú kezét fogva.
– Leállunk! – kiáltotta valaki. – Öt perc szünet mindenkinek!
A szoba csendes volt, a legtöbben kihasználták a váratlan szünetet és eltűntek. Ugyanaz a szoba, amelyik néhány perccel ezelőtt még fényekkel, emlékekkel és vágyakkal teli otthonuk volt, hirtelen díszletté vált megint. A fehér függöny mögött ugyanúgy beszűrődött az őszi fény, a földgömb ugyanott állt a polcon, a rézlámpa ugyanúgy melegen világított az ágy mellett, de G. most újra észrevette a kábelt a padlón, és fülébe bekúszott a reflektor halk kattogása.
- Az ételrendeléstől vesszük mindjárt újra. – tűnt fel az ágy mellett a rendezőasszisztens. G. felnézett rá, aztán bólintott. – Világos. - Összefonta a kezét a tarkóján, visszadőlt a párnára, és a plafont nézte, mintha a halvány festés vonalaiban megtalálhatná az előző percekhez visszavezető utat. Nem bosszankodott. Hosszú évek alatt megtanulta, hogy a fogaskerekek tovább forognak akkor is, amikor a rendszerben valami elakadt.
Amikor néhány perc múlva N. visszajött, egy pillanatig még ugyanaz a fény csillogott a szemében, mint ami beragyogta alig negyedórával ezelőtt. – A negyvenhetestől vesszük. – szólalt meg a rendező.
N. visszafeküdt G. mellé, és senki másnak nem tűnt fel, hogy az arcán lement a Nap, egyedül G. látta. A nő válláig húzta a takarót. G. közelebb húzódott hozzá, és ugyanazzal a gyengédséggel simította haját a füle mögé, mint az előbb. A mozdulat ugyanaz volt, a pillanat lett más, beleszivárogtak léptek neszei a díszletfal mögül, a takaró halk súrlódása, a légkondi zümmögése. – Mehet? – kérdezte halkan G.
N. felnézett rá. – Igen.
Csapó, kamera. – Szép vagy.
N. pontosan tudta, hogy ezt nem csak a szerep mondatja G.-vel. Ahogy a férfi végigsimított a vállán, megint olyan érzés töltötte el, mintha a férfi egy varázsköpenyt terített volna rá – csak épp a lábfeje kilógott alóla. Mondták, amit kellett, mozdultak, ahogy diktálták – közben meg N.-nek végig fázott a lába.
A világ, ami eddig kívül maradt, egyszerre beáramlott, a szoba megtelt emberekkel. Egyikük arrébb húzta a lámpát, másvalaki felkapott egy kábelt a földről, a harmadik nevetve mondta, hogy a gyerek időzítése tökéletes volt, mert meghalt már egy slukkért.
N. felült, és magára húzott egy köntöst, amit valaki odahozott neki. G. még mindig őt nézte. – Mi van? – kérdezte N.
– Semmi.
– Ne gyere ezzel. Amikor én ezt mondom, te mindig kihúzod belőlem, valójaban mi bánt.
G. elmosolyodott. – Csak azon gondolkodom, hogy a fiad milyen pontosan érzi, mikor kell belépni.
N. nevetett, de a nevetésében volt valami fáradt. – Ehhez van érzéke. Az apjától örökölhette.
Mintegy varázsütésre, a rendezőasszisztens újra ott állt az ágy mellett.
– Apuka megjött. – közölte.
N. arcán átsuhant valami, G. észrevette. – Rögtön jövök.
G. felállt. – Megyek, felöltözöm.
N. ránézett. – G…. – Igen?
Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán csak: – Semmi. – Vagyis van valami. – mosolygott G. - Mondd ki. – de N. csak megérintette a férfi kézfejét, és megrázta a fejét.
G. kiment. A nő néhány másodpercig még a párnákat nézte, aztán ő is kilépett a folyosóra, a kisfia mellett egy magas, barna férfi várta. – Anya... – szaladt felé a kisfiú, N. lehajolt és megölelte.
A férfi a kellékes asztal mellett állt, egyik kezében a telefonjával, a másikban a gyerek sapkájával. – Nem emlékszel, hol hagytam a Ford kulcsát? – kérdezte ingerülten – Muszáj voltam taxival jönni.
- Szia, F. – nézett rá N. –, a kék dzsekid zsebében. – s közben megnyitotta telefonján a taxialkalmazást. Ahogy végigmentek a folyosón, N. felismerte a hangszórókból áradó halk számot. Régi szám volt, ugyanaz a dal, amit F.-fel hallgattak több, mint tíz évvel ezelőtt egy hajnalon a konyhában ülve, amikor arról beszélgettek, legyen-e gyerekük. Mégis, ahogy G. távolodott a folyosón, N.-t furcsa érzés töltötte el. A férfi, aki soha nem volt az a fiú, aki az első randijuk után tejszínt vett neki tölcsérben, aki nem ismerte a régi konyhát, és akivel nem utazott soha sehová, életre keltett benne valamit, amiről már azt is elfelejtette, hogy hiányzott. Nem tudta, jól esik-e így éreznie.
- Nem jössz? – zökkentette ki F. ebből a felemás állapotból, s tartotta az ajtót, amin a fiúk már kiszaladt.
G. a ruhatárban álldogált, és a kezében tartott zakót szemlélgette – mintha elfelejtette volna, mi az és mire való. A stáb ott hullámzott körülötte, valaki a nevét kiáltotta a folyosó másik végéről, valaki más már a következő napi jelenetről beszélt. Tudta, hogy amikor kilép a stúdióból, sikítozó tinilányok fogják körülvenni. Mosolyogni fog, aláír, szelfikhez pózol, ahogy mindig. Rutinból nyomta, ebben a percben mégis képtelen volt megmozdulni. Évek alatt tökélyre fejlesztette, hogyan kell egyik világból átlépni a másikba. Hogyan vegyen le egy szerepet, amikor véget ér a forgatás, és vegyen fel egy másikat otthon. A fogaskerekek forogtak, a dolgok működtek, ő pedig pontosan tudta, mikor melyik arcát mutassa. Csakhogy amit N. mellett átélt, azt nem lehetett, nem akarta a díszletek falai közt hagyni. Előre megírt mondatokat mondtak, mások igazították a ruháikat, a fényeket, a mozdulataikat. De ami közben kettőjük között történt, az már régen nem fért el holmi forgatókönyv lapjain.
N. volt, akinek nem játszott. N. volt, aki nem játszott neki.
Csakhogy N. elment, és G. életében először nem tudta, hogyan menjen ki egy ajtón, ha mögötte nem N. várja.
A város másik végén N. közben a kisfiát hámozta ki a kabátból, míg F. papucsba bújt. – Mit mondtál, hol a kocsikulcs?
– A kék dzsekid zsebében. – Ott volt. F. felakasztotta a helyére, s elment kezet mosni. Ahogy kijött a fürdőszobából, összeborzolta a fiúcska haját, és puszit nyomott N. arcára
– Köszi. – Leült a kanapéra, és a távirányító után nyúlt. – Mikor vacsorázunk? – ám a válaszra már nem figyelt. Mesét kapcsolt be, a képernyő beszippantotta a gyerekkel együtt.
N. kiment a konyhába. A mosogatógépben tiszta edények, a tányérok a tálalón. Automatikusan megigazította az egyik bögrét a polcon, mert a füle nem a többivel egy irányba állt. Kinyitotta a hűtőt, hogy elővegye s megmelegítse az előfőzőtt vacsorát, közben a sajtra tévedt a tekintete, s hirtelen összeszorult a mellkasa.
Sajtból mindig többet vett, hogy maradjon a pénteki vacsorára akkor is, ha hétközben G. csipeget belőle.
F. belépett a konyhába. – Mit csinálsz? – Semmit. – csukta be N. a hűtőszekrényt.
F. elmosolyodott. – Mindig ezt mondod.
N.-ben annyira élesen szólalt meg G. hangja, hogy kényszerítenie kellett magát, nehogy megforduljon, s hátranézzen. - Ha akarod, elmondod, mi van. Itt vagyok.
F. a fedő alá kukkantott, aztán vágott egy szelet kenyeret. Mindig ezt csinálta. Tíz perccel vacsora előtt éhen akart halni, úgyhogy bekapkodott pár falatot, ami kézre állt. Nem türelmetlenkedett, mindig megköszönte a vacsorát, és gyakran el is mosogatott utána. Lehetett rá számítani. Terített, befizette a biztosítást, megszervezte a családi utazásokat, és kalózosat játszott a fiával.
N. nézte, ahogy vajat ken a kenyérre, és szinte rágás nélkül nyeli le a falatokat. Ahogy több mint tizenhat éve szinte minden este tette. Eleinte szenvedélyt látott benne, azt hitte, F. az életet habzsolja ilyen lelkesen. Aztán rájött, hogy nem képes lefékezni: annyira pörög a munkában, hogy az asztalnál ülve is rohan. Sokáig győzködte, hogy a gyomrának nem tesz jót, később már csak ingerelte, ahogy eszik.
Pedig volt idő, amikor F. is ismerte az ő apró részleteit. Tudta, hogyan tűri a haját a füle mögé, amikor gondolkodik. Hogy mikor mosolyodik el egy mondat közepén, mert valami igazán megérinti. Hogy melyik a kedvenc zoknija.
Most együtt ültek az asztalnál, hallgatták, ahogy a fiuk a napjáról mesél, és N. legfeljebb a gyerekre szólt rá, hogy lassabban egyen, vagy többször rágjon meg egy falatot.
F. észrevette, hogy nézi őt.– Csináljak valamit? – kérdezte. – Minden rendben. – válaszolt N., és megkeverte a káposztát. – Tíz perc és ehetünk.
F. már nem hallotta. Bedugta a fülhallgatóját, és a telefonján hallgatott valamit, ahogy azt gyakran tette. – Segíts teríteni anyádnak – szólt oda a fiának, a gyerek pedig morgott ugyan, de kézbe vette a tányérokat.
Egy szokásos este.
- Milyen volt ma a forgatás? Mi van veled? – kérdezte F. az asztalnál.
- Semmi. – mondta N. pillanatnyi hallgatás után. – Holnap is mehetek? – kérdezte lelkesen a gyerek az apját. N. már nyitotta volna a száját, aztán szó nélkül becsukta. F. felelt valamit. A két pasi egymással beszélt tovább, tőle pedig már nem kérdezett senki semmit. A két pasi egymással beszélt, nevettek, N. is velük nevetett. Kongott a nevetése, mintha rá nem illő szerepet játszana. A fiúk nem vettek észre semmit, s korábban még neki sem jutott soha ez így eszébe. F. a kezére tette a kezét, N. összerezzent.
- Tessék?
- Föld hívja anyát – kacsintott a fiúkra F. – Harmadszor kérdezem, hogy kérsz-e vizet.
- Igen, kérek. Kedves vagy. - F. felállt és kivett egy üveget a hűtőből. – A másikat. – mondta N. automatikusan.
- Nem mindegy? – A bontottat vedd ki. Az újat most tettem be, még nem hideg.
F. visszatette az egyiket, kivette a másikat, töltött neki, közben rámosolygott. – Hol is lennék nélküled? – mondta, ahogy olyan sokszor tette, őszinte értékeléssel a hangjában.
F. komolyan gondolta, ezért fájt annyira. Szerette őt, N. ezt sosem vonta kétségbe. Látta abból, ahogy a fiúkra nézett, ahogy megjavította a csöpögő csapot, ahogy minden évben megszervezte a nyári vakációt. Csak közben már nem kérdezett tovább. A „semmi” és a „minden rendben” lassan teljes válaszokká váltak közöttük. F. ott ült vele szemben, a fia lelkesen magyarázott valamit az iskoláról. Ő kérdezett, nevetett, odanyúlt, hogy kiszabadítsa a szalvétát a gyerek könyöke alól. Minden mozdulata ismerős volt. Ugyanazok a mozdulatok, amelyekkel tizenhat éve működtette az életüket.
Éjjel N. halkan felkelt az ágyból, és a hálóajtóból nézte a férfit, akivel egykor egymásba szerettek. A fiút, aki éjjelente átgyalogolt hozzá a városon, mert nem akarta megvárni a reggelt. A férfit, akivel a konyhasámlin ülve gyereket terveztek, és aki egyetlen pillantásából tudta, mikor kell közelebb húzódnia.
Nézte a helyét, hiszen már régen eltűnt. Nem volt pontos dátuma. Lassan halványult el, ahogy a hétköznapokban bolyongtak. Mi jött először, már egyikük sem tudta: a munka, a számlák, a gyerek, a teendők, a kimerültség. Egy-egy észrevétlen lépéssel letértek arról az ösvényről, amit együtt akartak végigjárni, míg végül olyan mélyre kerültek a sűrűben, hogy hallani is alig hallották, látni meg már rég nem látták egymást.
Erről megint G. jutott eszébe, amit nem akart. Összeszorította a szemét, de az sem segített, kristálytisztán rezgett benne G. hangja, tekintete, érintése.
„Amikor elveszek egy szerepben, te akkor is tudod, hol vagyok, és a helyemre raksz.”Előre megírt szövegkönyv volt, persze. Mégis megszületett benne valami, amit egyikük sem tudott volna eljátszani. A betanult szerepből egyszer csak nyers, meztelen szavak lettek. Olyanok, amelyekben ott voltak ők maguk. És talán ezért akarták újra meg újra kimondani őket: mert végre nem tűntek el a levegőben, hanem elértek valakihez, aki valóban meghallotta őket, és válaszolt rájuk.
Tizenhat év alatt N. megtanulta megőrizni a családját, a rendet, mindazt, ami körülöttük működött. A kis dolgokat, amelyekből az életük állt. A nagy dolgokról pedig olyan régóta nem beszéltek, hogy már azt sem tudta, hogyan kellene elkezdeni. Hogy lenne-e még bennük elég szó, vágy vagy erő.
Ujja a telefonja fölött tétovázott. Nem tudta, akar-e írni egyáltalán, és ha igen, kinek szólnának a szavak. Talán neki. Talán csak saját magának.
A kurzor türelmesen villogott a kicsi képernyőn. Egy szó, amitől minden megváltozik. A szó, ami még nincs megírva.